Ce que je vais raconter de ma première nuit de New York fera sourire les Américains;
aussi bien est-ce dans ce but que je l'écris. Dans un livre du merveilleux Rudyard Kipling,
je me rappelle avoir lu les épouvantes du sauvage Mowgli la première fois qu'il coucha
dans une cabane close: l'impression de sentir un toit au-dessus de sa tête lui devint bientôt
si intolérable, qu'il fut obligé d'aller s'étendre dehors à la belle étoile. Eh bien! J'ai presque
subi cette nuit une petite angoisse analogue, et c'étaient les gratte-ciel, c'étaient les grandes
lettres réclames au-dessus de moi, c'étaient les grands tonneaux rouges montés sur leurs
échasses de fonte; trop de choses en l'air, vraiment, pas assez de calme là-haut. Et puis, ces
six millions d'êtres humains tassés alentour, ce foisonnement de monde, cette superposition à
outrance oppressaient mon sommeil. Oh! Les gratte-ciel, déformés et allongés en rêve! Un en
particulier (celui du trust des caoutchoucs, si je ne m'abuse), un qui surgit là très proche, un
tout en marbre qui doit être d'un poids à faire frémir! Il m'écrasait comme une surcharge, et
parfois quelque hallucination me le montrait incliné et croulant...
C'est dimanche aujourd'hui; le matin se lève dans une brume lourde et moite; il fera une
des chaudes journées de cette saison automnale qu'on appelle ici «l'été indien». Sur New
York pèse la torpeur des dimanches anglais et, dans les avenues, les voitures électriques
ont consenti une trêve d'agitation. Rien à faire, les théâtres chôment et demain seulement je
pourrai commencer à suivre les répétitions du drame qui m'a amené en Amérique. Mais dans
le voisinage, tout près, il y a Central Park, que j'aperçois par ma fenêtre, avec ses arbres déjà
effeuillés; j'irai donc là, chercher un peu d'air et de paix. | Amit az első New-York-i éjszakámon átéltem, bizonyára megmosolyogtatja majd az amerikaiakat: ám éppen ezért döntöttem úgy, hogy leírom. A csodálatos Rudyard Kipling könyvében olvastam, emlékszem, a vadember Maugli rettenetéről, amikor életében először aludt zárt kunyhóban. A feje fölött húzódó tető érzése hamarosan annyira elviselhetetlenné vált, hogy kénytelen volt kifeküdni a csillagos ég alá. Hát igen. Múlt éjszaka valami hasonló szorongás lett úrrá rajtam: a felhőkarcolók, a hirdetések hatalmas betűi a fejem fölött, azok a nyersvas-gólyalábakon álló vörös hordók: egyszerűen túlontúl sok dolog volt a levegőben. Hogy ezek nem bírnak nyugodni odafenn! Éjszakai nyugalmamat elnyomta a bálákba rakott hatmillió emberi lény tudata körülöttem, a nyüzsgés, az egymásra pakoltságnak ez a végletessége. Ó, azok az eltorzult fekvő felhőkarcolók álmomban! Különösen egy közülük (a kaucsuk-tröszt épülete, ha nem tévedek), amely ott magasodott nem messze, csupa márványból, irtózatos súlya lehetett! Úgy éreztem, agyonnyom. Látomásaimban időnként megdőlt, és összeomlott... Ma vasárnap van. Nyirkos, súlyos ködre ébred a reggel. Meleg, őszi nap elé nézünk, itt ezt „indián nyárnak” nevezik. New York városán az angol vasárnapok zsibbadtsága lett úrrá, a sugárutak villamos járművei is felhagytak izgága rohanásukkal. Tétlenség: a színházak ma zárva tartanak, így a színdarab próbáját, amely végső soron Amerikába hozott, csak holnap tudom elkezdeni. Aztán a szomszédságban, egészen közel, az ablakomon át meglátom a Central Parkot, a leveleit már levedlett fáival. Odamegyek hát, egy kis levegő és béke reményében. |